Mindenkinek gratulálok, Douchev-Janics Natasának is, de lassan kezdek jó kívánságaim határához érni. Nem értek az evezéshez, nem ismerem a sportág belső viszonyait, az edzők eredményeit, ezért nem is sportról fogok írni.
Douchev-Janics Natasa nevét csak onnan ismertem, hogy sok érmet nyert, és az ilyesmit szereti az ember akkor is, ha maga a sportág nem mozgatja meg. Úgy vagyok ezzel, mint a gömböccel, örülök, hogy magyar találta fel, bár nem tudom, mire jó.
Azzal, hogy egy magyar sportoló külföldön sportol, és ér el eredményeket, alapvetően nincs baj. Az ember sajnálja, de megérti, hogy pl. Dzsudzsák többet keres ott, mint itt. Még azt is megérti az ember, ha valaki állampolgárságot cserél anyagi okokból. Ennek sem örülünk, de az ember megérti, hogy a pénz nagy úr. Értik ezt általában a versenyzők is, akik többnyire el is mondják, hogy szívesebben nyernének piros-fehér-zöldben, ha a feltételek adottak lennének.
De Janics Natasa olyan érveléssel ment el, ami akkor rosszul esett. Mindent Magyarországon nyert, az összes lehetőségét ennek az országnak köszönheti, majd közli, hogy milyen boldog, hogy végre hazatérhet. Én nem tudom, hogy ő szerb vagy vajdasági magyar. Ha előbbi, akkor persze én is örülök, hogy hazatért. Felemelő érzés lehetett neki.
Fél éve, amikor ez az ügy elindult, eléggé magyar kudarc történetként jelent meg a sajtóban. Íme egy tehetség, aki sikeresebb lesz Szerbiában, szülőhazájában, mint itt. Bezzeg a magyarok nem jönnek haza, hanem csak mind elmennek. Olyan patrióta húrokat pengetett, amilyeneket magyarok sajnos csak ritkán. Ezért is esett talán rosszul, hogy pont tőlünk megy el.
Aztán láss csodát, most a szerbeket sokkolta azzal, hogy "szeretett szülőföldje, amelyre oly boldogan tért haza" helyett mégis inkább nálunk, az általa nem, de az ügy elemzői által megköpködött országban folytatja. Sok sportoló ment el csendben, de ő, vagy a körülötte lévők elég nagy zajt csaptak. Mindenkit megbántott, majd oda jutott, ahol a part szakad. Jó kívánságaim határához érkeztem!
